Chris McKay filmje tipikus egyszernézős látványfilm, ami talán szeretett volna kicsit jobb lenni, de nem sikerült. Remek példa viszont arra, hogy lássuk, mennyire nem illik egy ilyen film a streaming szolgáltatók kínálatába. Spoilermentes kritikánk következik.

A popkornmozik előnye, hogy el tudunk nekik nézni dolgokat. Amikor ölünkben a papírvödörrel leülünk a hatalmas teremben, nem feltétlenül várjuk el időtálló morális dilemmák és emberi sorsok léleknyitó drámai fejtegetését. Még attól is el tudunk tekinteni, hogy mágikus praktikák útján előállított szövevényes forgatókönyves fordulatokat kapjunk – bár ebben a tekintetben mostanában jócskán nőtt az igényességünk. Leginkább jól akarunk szórakozni, „ki akarunk kapcsolni”, pihenni vágyunk.

Ahhoz, hogy a tömegművészetnek ez a szelep-funkciója működjön, a klisék – a közhiedelemmel szemben – nem károsak, hanem épphogy szükségesek.

Az ismert történeti sablonok és a sztereotíp karaktertípusok ugyanis az évszázadokon keresztül fejlődő mese-kultúra részei,

és ezek az elemek kvázi-rituális utakon szabadítanak meg minket gondjainktól.

És ehhez van szükségünk a „látványra” is, a szó cirkuszi értelmében: át akarjuk élni a helyzetek szélsőséges veszélyességét, közel akarjuk érezni magunkat a hérosz- és heroinatípusokhoz. Azonosulásunk gyümölcse a közösen érzett fenyegetettség, majd öröm és beteljesülés.

A katarzis pillanatában egyesülünk velük – ott vagyunk velük a végső helyzetben, velük együtt mentjük meg a világot.

Ahhoz pedig, hogy a sablonok megfelelő módon illeszkedjenek és a katarzis idején benne tudjuk maradni a fikcióban, szigetelésként kell a szelep-működés egyik legfontosabb hozzávalójára: a humor.

Humor nélkül a popkornmozi szétesik, mint egy kártyavár, és valahol itt kezdődnek a gondok A holnap háborújával.

Menjünk oda, mindegy hova!

2051-ben az emberiség egy invazív földönkívüli faj ellen vív kétségbeesett háborút. Mivel óriási a túlerő, a jövő katonái jelenünkbe utaznak vissza emberi utánpótlásért. Így kerül a jövőben vívott háborúba Dan Forester (Chris Pratt), aki alkalmas rá, hogy megmentse az emberiséget. És a sors furcsa fordulatának hála saját személyes drámája az, ami alkalmassá teszi.

A lelki utazás és világmentő akció összefonása klasszikus párosítás, de A holnap háborúja látványosan belebukik ebbe a kétosztatúságba. Sem olyan kompromisszummentes utazássá (a pszichébe) nem tud válni, mint például az Ad Astra, sem olyan könnyed, humorral dinamizált hősmesévé, mint mondjuk A függetlenség napja volt 25 évvel ezelőtt.

A személyes dráma és a történet összefonódása ugyanis, hiába szántak erre a kelleténél sokkal több filmidőt, esetleges és ügyetlen.

Több olyan banálisan szentimentális jelenet is van, amikor a film egyszerűen kidob magából. Azt kérdezzük magunktól: erre most mi a frászért van szükség? És ezeket a pillanatokat sajnos nem mentik meg a látványos harcjelenetek,

mert azokból alig látunk valamit; mikor A holnap háborúját streamszolgáltatónak adták, halat állítottak egy pékség kirakatába.

Ami a moziban az ülésbe szögezne, az alig hat ránk a kanapén. Jobb pillanataiban a film olyan, mintha Gears of War játékot bámulnánk a tévében, de pár akciójelenetes megoldás már-már a nevetségesség határát súrolja. És ebben az esetben sajnos nem az ironikus trash-mozgalom bújtatott poénjairól van szó, mint mondjuk a Jurassic World hírhedt magassarkús jelenetében.

Meg kell hagyni, hogy legalább a szörnyeket eleinte imádtam – a grafikus remek munkát végzett. Viszont arra sajnos nem szántak időt, hogy az izgalmas külsőhöz valódi karaktert is írjanak, tehát ne számítsunk sem Alien, sem Ragadozó-szintű ellenségre.

Ebben a filmben egyszerűen túl sok minden közepes.

És ezzel talán nem is lenne sok baj, ha közben magával ragadna a látvány és az izgalomtól felpörögve csak úgy habzsolnám a pattogatott kukoricát a moziban. De otthon ülök a tévé és a Prime Videó előtt a kanapémon. Megállítom a filmet, kimegyek egy pohár valamiért, pötyögök kicsit a telefonomon, és már el is felejtettem szinte, hogy épp néztem valamit.

Talán vissza sem ülök befejezni.